Mintáink formakincsének alapja a közép-európai, elsősorban magyar népi ornamentika. A népművészet szimbólumai, jelképei egyetemes jelentéssel bírnak.

Az ember ősidőktől fogva úgy alakította tárgyait, hogy azok hasznosak legyenek, de ne csak hasznosak, hanem szépek is, ráadásul ezen túl valami magasabbat is kifejezzenek! A szentséghez kapcsolódás szándéka jellemezte évezredeken keresztül a hagyományos emberi közösségek kultúráját. Praktikum, esztétikum, szakralitás elválaszthatatlanul együtt volt egy-egy tárgyban. Így a hétköznapi használati tárgyak az embereknek a szent tér és idő, környezet megteremtésében segítenek. Erre a hármasságra törekszünk mi is. A hordozókendő számunkra nem csak egy használati tárgy, amely kielégíti a vágyunkat a szépre, a hordozás pedig nem csak egy egyszerű hétköznapi tevékenység, hanem már-már szakrális cselekedet. A néphagyományban sem létezik önállóan a népművészet, hanem egységben él a népköltészettel, népzenével. A mintákhoz tartozó igék megkönnyítik a képek jelentésének értelmezését. Minden egyes mintánk egy-egy régi imádság, ének, vagy épp történet kendőbe szövése. Témáik kötődnek az anyasághoz, a születéshez, szerelemhez, azaz az élethez.

Kendőink nem csupán hasznosak és szépek, hanem jelentéssel bírnak: Varázskendők.

Az élet forrása – Sorgente di Vita

„ Ég szülte földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágát,
Virága szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus urunkat,
A világ megváltóját. ”

(népi imádság)

Tovább

Őrző Angyal

„ Égen menő szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit,
Igaz hitben Boldogasszony. “

(népi imádság)

Tovább

Tavaszi szél

Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak,
virágom, virágom.
Te engemet, én tégedet,
virágom, virágom.

(magyar népdal – részlet)

Tovább

Csodaszarvas

„ Vezér vagyok, vezérszarvas,
Jön utánam ezer lovas.
Hajnal óta tart a vágta,
lovak szügyét tajték vágja.
Árkon-bokron vad rohanás,
nincs pihenés, nincs megállás.
A vitézek nem lankadnak,
szilaj daccal sarkantyúznak.
Azt hiszik, hogy rám vadásznak,
s örülnek az áldomásnak.

Nem tudják, hogy én vadászok,
csalom őket száz határon.
Az áldomást én tartom majd,
mikor ismét jön a hajnal.
Nincs visszaút, itt rekednek,
vissza többé nem mehetnek.
Új országot kapnak tőlem,
vaduk, haluk lesz majd bőven.
Királyukként ünnepelnek,
tejben, vajban fürödhetnek. ”

(Jordanes, VI.századi gót történetíró)

Tovább